Kezdem unni, hogy haszontalan dolgok végzésében annyira kifáradok, hogy nem jut időm a lelkemet ápolni. Egy normális verset sem bírok kipréselni magamból. Muszáj volt viszont pár rímelő sort összehoznom a régi idők emlékére. Nem hagyhatom veszni saját hagyományaimat.

Volt idő, mikor magamba zárkózva csak ez a pár sor jelentett valamit a külvilágnak. Néha életjelet adtam magamról. Most újra megelégeltem, hogy magamban tartsak tényeket, amik fájnak. Nem kell egyértelműen fogalmaznom, ez a legszebb ebben a műfajban. Mindenki ráért, amit akar az egészre, olyan színű inget ad rá, amilyen tetszik. Csak nyissatok szemet végre, lássátok, hogy elég. Sokan vannak még a sötétben. Alább az új sorok olvashatók, csak így, cím nélkül, in medias res:

Szemetet körbe-körbe fújkod a szél,
S mindenki a saját halottairól beszél,
A gyűlölet, s kishitű tudatlanság árad,
Sarkában látod kopaszon a dombóvári fákat.

Nyomorról beszél a gazdag némaság,
Vakon elkezdi újabb évadát,
Vegyél meg mindent, teljesüljön vágyad:
Ég felül, föld alant, de létrázás helyett gödröt ásnak.

Nem kell repülni, a testnek jó a föld,
De a lélek kiláncolva csak meggyötört.
Látó szemed mélyen alszik, bágyadt,
Nem hisz neked senki, ha csak bicska van nálad.

Szeretni remél minden elnyomott,
Fényre tör minden megkopott,
Örül, ha még egyszer újra szállhat,
Vérző szívéből növeszt újra fehér szárnyat.

Ezentúl csak itt fogok verset közzétenni, hanyagolom a közösségi oldalakat, amennyire csak lehet.