Lépkedek lassan felfelé. Ha felnézek, felettem a végtelen magasság, körbe lépcsők. Ezen haladok. Az emeleten egy bezárt láda, kulcsának darabjai a lépcsőfokokon van elrejtve. Minden lépés egy talány, egy hatalmas rejtély, s a megoldásért járó jutalom nyitja majd az örök élet titkának börtönét. Így legyen. Ettől nem félek, viszont jobban aggaszt most az, amit jelenleg megélek.

Nem érzem jól magam ott, ahol vagyok, nem motiválnak az emberek. Akik a fényben járnak, még túl magasan vannak, akik meg a sarat gyúrják, azok túl lent. Mondták, hogy fájni fog minden egyes változás, de ez most egy stagnáló szurkálódás lesz a lelkemben. Meg kell találnom azt a helyet, ami feltölt. A mostani kis kuckómat úgy látszik kinőttem. 
Csinálnék végre valami mást, más emberekkel, más környezetben. Penész átható szaga kezdi ellepni az aurámat. Hiába szellőztetek ki, a szürke hétköznapok és az átlagosan negatív emberek csak rángatnak egész álló nap. Nem okoz örömöt már a néptánc sem. Életem a népzene és a tánc, de a környezet az elviselhetetlenséget súrolja. Csökkenő tendenciát mutat az energia, amit ettől kapok. Tánc híján a hegedűmet töltöm meg erővel. Az elmúlt pár napban úgy érzem sokat fejlődtem a zenélésben. Ennek ellenére még elég kezdő vagyok, de folyamatosan azon dolgozom, hogy ezzel is energiát közvetítsek majd. Ahhoz először ki kell ismernem teljesen a hangszert, bátran játszani rajta. Ezek után sikerül majd megörvendeztetni a közönséget. Szeretném átélni a zenén keresztül az ősök erejét. Ha nekem sikerül, utána szeretném átadni másoknak is. Nem érdekel a siker meg a csillogás, csak lássam mosolyogni az embereket. Ehhez meg nem kell pénz, hibás az a beidegződés, hogy pénz nélkül senki vagy. Nem kell a márkás szemét sem. Semmi olyan, ami mérgez. 
Jelenleg nem tudok mit kezdeni az elszakadási vágyammal. Még nem tisztult le a jövő, addig meg badarság volna energiát pazarolni bármire is. Nem tudom, hogy meddig tudok még egy helyben toporogni.