Sikerült szombat este hisztiznem egy kiadósat. Férfi létemre kislányos dacolásba kezdtem, mert megint nem úgy történtek a dolgok, ahogy én szerettem volna. Ismét megpróbálkoztam tánc próbán az "álljunk körbe és mondjuk egymásnak, hogy szeretlek" formációval. Az első alkalommal pozitív hatást értem el, jó volt a többiek hozzáállása, viszont most zárt ajtókat kopogtattam. Röhögés, kuncogás, tiltakozás. Ezekkel mind nem is lett volna baj, senki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy "idegenek" megölelik és pozitív szavakat mondanak neki. A baj akkor kezdődött, amikor az egyik lány megkérdezte:

- Peti, ennek az egésznek mi értelme?
Elgondolkodtam ezen a kérdésen. Nos, valójában semmi. Így semmi. Tény, hogy egy olyan lány kérdezte meg, aki küzd a hovatartozásával, küzd az érzelmekkel, a környezetével és szinte mindennel, amivel egy sötétbe öltözött kamaszlány küzdhet. Nem hibáztatom. Van idő, mikor sötétnek látja az ember a világot. Az én hibám, mert megpróbáltam megváltani a lelküket. Ilyenkor mindig egy kedves barátom szavait hallom: "Nem kell megmentened mindenkit, nekik kell akarniuk, hogy megvilágosodjanak, nem neked!" Valóban érdemes megfogadni, hasznos tanács. Sok bosszúságot megspórol és sok energiát megtakaríthat vele az ember. 
Mivel engedetlen fiú voltam, és akartam, hogy a fiatal lelkek kicsit fürdőzzenek a fényben, a kudarc élményének érzete töltötte meg az elmém. Hisztizni kezdtem - persze nem szó szerint -, és megtagadtam minden ingert a külvilágtól. A táncban nem vettem érdemben részt. Aznapi munkám értékelhetetlen volt. Kamaszos dac. Le kellene szoknom róla, mert nagyon nem áll jól. Nem vagyok már abban a korban, hogy kamaszos huncutságokat engedjek meg magamnak. Most már nem változtathatom meg azt a napot, de tanultam belőle, legközelebb nem fordul elő. Simán csak elengedem a dolgot, had menjen.

Másnap reggel kótyagos fejjel keltem. Volt még bennem szégyenérzet, a hiszti miatt, de nem izgattam magam ezen, tudtam, hogy majd idővel elmúlik. Kimentem a konyhába, töltöttem egy kávét, majd felhúztam a sötétítőt. A látvány, ami ekkor a szemem elé tárult, teljesen lehangolt. Készítettem róla fényképet:
A "Karácsony után..." címet adtam neki. Ritkán osztok meg bármit is közösségi oldalon, de ezt az érzést körbe kellett kürtölnöm. A következő szöveggel tettem közzé a képet:

"Szegény kis fa. Hajdan még gyökerein állt, majd valami hittől vezérelve, anyagi megfontolásból kivágták. Valahol egy meleg szobában feldíszítve az ünnep része volt. Ő volt a legszebb a szobában! Ahogy halványultak karácsony fényei, megfeledkeztek róla. Leszedték díszeit, majd belevágták az árokba. Most itt fekszik kint a hidegben, a múló tél olvadó havában. Engem az ilyenek hangolnak le, mert eszembe jutnak emberi sorsok is. Vannak, akiket hajdan ünnepeltek, most pedig - miután nincs rájuk szükség - az árokban fekszenek holtan."

Alámerültem a dolognak. Bioritmusom szerint is emocionális fesztivált tart a lelkem. Kezdem máshogy látni a világot. Más érzéseket váltanak ki a dolgok belőlem. Meglátjuk, hogy mi lesz ebből!